Az emberek legtöbbször nem magától a nehézségtől félnek, hanem attól, hogy nem tudják kontrollálni a helyzetet. Nemrég Horvátországban értettem meg ezt igazán.
Alföldi gyerekként nagyon keveset bicikliztem dombos terepen, ezért az emelkedők és főleg a lejtők teljesen új helyzetet jelentettek számomra.
Fizikailag ment. Fejben viszont nagyon elfáradtam.
Erős szél volt, folyamatos forgalom, kamionok, autók mentek el mellettem, közben figyelni kellett a váltásra, az útra, a szélre, ami belekapott a biciklibe.
Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyen félelmet. Nem voltam ura a helyzetnek.
Voltak nagyon komoly lejtők, nagy sebességgel mentem lefelé vékony biciklis ruhában és egy idő után azt éreztem, hogy az agyam a kezdeti nyugodt állapot után teljesen veszélyként kezel mindent.
Pedig maga a helyzet nem változott. Csak az agyam fáradt el. El is estem egyszer.
Amikor hazaértem, rájöttem, hogy ez az edzés valójában nem is a fizikális rész miatt volt fontos. Megmutatta, hogy mentálisan még erősebbnek kell lennem.
A dupla Ironman ugyan sík terepen lesz és azt nagyon jól bírom. Az éjszakát uralom.
De jól látszik, hogy még mindig van edzenem kell az agyamat a váratlan helyzetek kezelése miatt.
Ilyenkor nem pánikolni kell. Hanem kell egy belső mantra. Egy olyan belső állapot, ami nem hagyja, hogy az agy veszélyként élje meg azt, amit valójában meg tudunk oldani.
Az előadásaimon is sokat beszélek erről.
A motiváció szerintem egy mítosz.
Persze fontos, hogy legyen célunk. De hosszú távon nem a motiváció visz végig minket a nehéz helyzeteken.
Hanem az, hogy hogyan reagál az agyunk stressz alatt.
Mit mondunk magunknak. Mire tanítjuk az elménket. Mert nem mindegy, hogy egy ilyen edzés után arról beszélünk, hogy „Úristen, mi történhetett volna…”
Vagy arról, hogy:
„Milyen jót edzettem ma”.
Én az utóbbi választom. Ezzel is tanítom az agyamat és változtatok, erősödik mentálisan.