6 évesen megpecsételődött a sorsom, amikor beirattak a általános iskolába, sport tagozatra.
Ági néni volt a tornatanárom. Kemény volt, sokan nehezen bírták a kiképzést, de valahogy bennem csak a kitartást erősítette.
Bármikor úgy éreztem, hogy már nem bírom tovább és odamentem hozzá, hogy cseréljen le, annyit mondott: “Tibike kibírod, már csak 1 perc van hátra!”
Valójában sosem csak ennyi volt hátra, de ő már akkor ösztönösen tudta, hogy ilyen helyzetben egy nagyobb táv értelmezhetetlen és csak pánikolnék, ha azt mondaná, hogy még 8 percet ki kell bírnom.
Az agy nem tud mit kezdeni a hosszabb távval, könnyen leblokkol, bepánikol tőle. Kapaszkodókra van szüksége, ezért a nagy távot fel kell osztani kisebb célokra, felfogható részekre.
Ez mindenkinél más és más. Pontosan kell ismeri a saját működésünket és a félelmeinket, hogy ezeket megtanuljuk kezelni.
Én nem félek a nagy távoktól, inkább izgalmat, lelkesedést érzek. Azt a felkészülést és versenyt szeretem, amiben meló van. Amiben van vér, verejték.
Engem ez hajt és a vágy, hogy bebizonyítsam magamnak, mindig képes vagyok többre is.